FilmNob

Hiátus-hiátus. Nem mintha lényegi olvasószámesés követte volna :D

Mindenesetre úgy éreztük, hogy csökkentjük a szellemblogok számát, s legalább írunk egy éveleji évértékelőt, ezzel talán új lendületet kap az írási folyamatunk :)

Következzék tehát az Oscar 2013 még a tényleges díjátadó előtt pár órával - ahogy mi láttuk, s ahogy ti látni fogjátok este a szavazóbizottság döntése alapján:

General Summary:

Szerencsére most már több ízben visszatérő hagyomány, hogy évközi hiányosságainkat ilyenkor év elején egy kétjegyű Oscar-dömpingben pótoljuk, idén is 27 filmen rágtuk át magunkat kifejezetten az Oscar jegyében, mely listát még a jelöltek kihirdetése előtt össze is állítottuk, s ez a lista 90%+ hozta a tényleges jelölteket nagyobb meglepetés nélkül. Ennyit a kiszámíthatóságról. :)

Általánosságban el kell mondanom, hogy véleményem szerint a hollywood-i aktuálfilmkészítés alapmentalitása az eposzkreálás. Ijesztően érdektelen és középszerű történeteket próbálnak kétésfélórás Gyűrűk Ura-rész vastagságúra duzzasztani, ehhez pedig hosszas üresjáratokat ültetnek a filmbe, amit rosszabb esetben Malickos képutánzatokkal próbálnak töltikézni. Hosszú és fárasztó, maradjunk annyiban. Másik módi a bevált receptek tankönyvi követése. Az év egyetlen meghökkenését a Warwitch-ben kaptam, senki sem mer rögtönözni, újítani, meghökkenteni (megjegyzem - azért ríkatni tudnak, s a hideg ráz, hogy milyen egyszerű-manipulatív eszközöket használnak az ügy érdekében. Fúj). Vagy ha mer is - lássuk be, lehet ez már a szavazóbizottság szegénységi bizonyítványa - nem-igen értékelik; ez visszatérő szélmalomharc, nem a készítőket hibáztatom érte, s valószínűleg ez az, ami sosem fog változni. Vannak tipikus “Oscar-filmek”, na, abból idén sem volt hiány.

Best Picture:

Nem mondanám különösebben izgalmasnak a mezőnyt. A jelöltek fele tényleg érdektelen - közönségnyomás, hipokritizmus paradicsoma. Számomra egyedüli meglepetés az Amour és a Beasts of the Southern Wild nevek jelentették - ezzel akarják nyugtatni a szakmát, hogy ők is látták idén a jó filmeket, csak lesz*rják. Ez afféle tiszteletkör, “mi is szeretjük a fekete kislányokat és a franciákat”. Aztán ez ennyiben ki is merült (hozzáteszem, azért ez is valami! Benh Zeitlin kapcsán a rendezőknél pedig már egyenesen túlzás, de erre később még visszatérek).

Kilenc film, ám nagyjából év elejéig megkérdőjelezhetetlennek tűnt a Lincoln széleskörű, így legjobb film kategóriában is történő tarolása. Szokásos kötelező elemek - húzónevek (lássuk be, Spielberg=something BIG, mint ahogy Day-Lewis, Sally Field is áramoltatják az Oscar-szagot), (amerikai) történelmi film, maszkmesterek különösebb erőlködése nélkül is meggyőző lead. Puff-puff-puff (ez az Oscarok koppanásának hangja a stábon).

Aztán valahogy a jelöltlista felkavart mindent. Ben Affleck kimaradt a legjobb rendező-kategóriából. Úristen! BEN AFFLECK KIMARADT A LEGJOBB RENDEZŐ-KATEGÓRIÁBÓL!

Mielőtt valaki szarkazmust olvasna az előző mondatba - Ben Afflecknek igenis ott volt a helye abban a bizonyos ötben. S hogy miért releváns most ez? Gondolom a szakma átértékelte a helyzetet, s uzsgyi meg is indult egy lendületesebb Argo-kampány, hogy a méltánytalan mellőzést valahol kárpótolják. Egyéb értelmes indokot nem tudok elképzelni egy erősen pillanatnyi hatású - ámbár korrekt film ilyen szintű véghajrájának magyarázatául. Nem mintha a Lincolnnal jobban jártunk volna, ó nem. Akármelyik filmet is nézem - méltatlanok felkerülni a nagyok listájára; bár utóbbi években egyszer sem tudtam elégedetten hátradőlni, hogy ez igen, a filmes utókor büszkén gondol vissza erre az évre, a nyertest nézve legalábbis biztos nem.

Tehát ismét érdektelen évet zárunk, még Tarantino sem tudta feldobni az évet, pedig a nagyok között (voltak itt nagyágyúk: Ang Lee, Bigelow) még az ő teljesítményét tudom valamire is értékelni. Hogy miért is?

A Tom Hooper vezette Les Mis hajó filmként irgalmatlan léket kapott, szerintem erről a filmről a musical-szeretők is levették a kezüket, mert nagyon örülünk a természetes éneklésnek-lipsync nélkül, de az ember nem azért néz egy ilyen filmet, mert szereti, ha teli torokból falsul szenvednek neki. Évek múlva is csak úgy fogják emlegetni, hogy Anne Hathaway Oscarja, mert ezt leszámítva semmit nem hoz, pedig relatíve könnyű dolga lett volna egy olyan szavazóközönséggel, ami egy adott évben, ha van musical, akkor inkább azt favorizálja. Ezt külön megspékeli, hogy a műfaj nagyágyújával volt dolguk. Ennél rosszabbul szerintem csak a Hobbit teljesített várt és valós teljesítmény jegyében.

Zero Dark Thirty-re nagyjából azért fanyalog a szakma, mert jujj, kínzás. De ha egyedül maradok is, ki kell jelentenem: Bigelownak nagyon örülök, hogy ennyire tökösen-magabiztosan leköröz mindenkit akciófilm szinten, de sem a Hurt Locker, sem a Zero Dark nem szabadul meg sosem a szememben az amerikai propagandafilm pecséttől. Sajnálom, az Argo első öt perce által sokkal objektívabb nézőpontot kapok az amerikai-közel-keleti helyzetről, mint a két film összesített futamideje alatt (ha ez kell a legjobb film Oscarhoz, ám legyen). Érzem, hogy Bigelow sem élteti a háborút, s egy-egy tizedmásodpercre be tud villantani egy kis kételyt, de ez kevés. Ha neki is ugyanolyan lesújtó véleménye van a karakterei mentalitásáról/viselkedéséről/lényéről, mint nekem, akkor visszaszívok mindent, s elfogadom zsenistátuszát (idén Maya-t konkrétan Chastain személye ellenére a filmtörténelem egyik leggyűlöletesebb hőseként tartom számon). Egyelőre azonban erről még nem győzőtt meg.

Django tényleg egy rosszabb Tarantino (ami nála még mindig nagyon-nagyon jó), a Life of Pi a CGI győzelme az ember felett (kicsit tényleg sok már az a látvány, kevés a sztori), Silver Linings pedig egy közepes (ám szórakoztató) romkom.

Amiről még úgy érzem, hogy van mit mondani az a Beasts, s az Amour. Először akkor a Beasts.

Hát mit mondjak? JEEZ. Első(egész estés)filmes embertől nagyon nagy teljesítmény. Egyszerű, letisztult (levetkőzve az elsőfilmesek hibáját - a mindent akarok; kicsit itt csúszott el Aronofsky is annak idején a Requiemnél). Minden kis szösz a helyén. Persze, ez sem egy filmklasszikus, de ijesztően jól eltalálta a hangulatot, a zenét (!), s a kislányt. Bizony, ha túllépek elsődleges idei legjobb karakter-színész párosításomon (Patrick-Ezra Miller), akkor mondhatom, hogy a dobogó második fokán áll ez a kimondhatatlan nevű-kutyástáskás tünemény. Annyi plasztik dolgot kapunk vissza a képernyőről, jó még csak fantázia-síkon is hinni, hogy van egy Bathtub, ahol lakik egy Hushpuppy az apukájával - a természettel teljes harmóniában.

Az Amour a másik, vagyis inkább az aktuális személyes favoritom. Annyi tündérmesét kapunk a boldogan éltek, míg meg nem haltakról. Végre valaki elképzelte, s dokumentálta, hogy milyen is az a “míg meg nem haltak”. Ám ezt sem feltétlenül a forradalmi ötletért, hanem a velőig hatoló hitelességért lehet szeretni.

Ám az Argo nyer ma, ez nem vitás.

Szerintem: Amour

matenob szerint: Zero Dark Thirty

Méltatlan mellőzés: The Master

Best Director:

SPIELBERG!

Ez a kategória már az év mezőnyének kiderülése alapján, látatlanban eldőltnek tűnt. Hihetetlen, hogy a sejtelmes fény, s a sok szőttes anyag között anekdotázó elnök elég a do the trick-re... Az, legalábbis a kamara úgy belefetyelte, hogy örüm volt nézni. De kik voltak a kihívók?

Mint mondtam, Affleck sehol, de ez lehet a filmje segedelmét szolgálta. Helyette van David O. Russell, aki megint ugyanazt a kisAmerikát hozta, amit már egyszer megkaptunk a Fighterben. Ehhez a filmhez jobban illet ez a környezet, de ettől függetlenül tökéletesen érdektelen. Bár a színészekből kihozta a maximumot, így boritékolt volt a jelölés, de Russell-t inkább dokumentarista rendezőként tudjuk majd feleleveníteni a későbbiekben, én személy szerint azért valami kézzelfogható többletet is keresek a rendezőben.

Ang Lee regényvizualizációja erősebb, s ha a rendező szerepkörét a látnokkal (aki megtervezi a nagy egészet) azonosítsuk, akkor az év legmeghatározóbb látványa/teljessége a Life of Pi-hoz kötődik (ám ehhez van egy külön látvány-Oscar, úgyhogy sorry Ang Lee). Egyedüli problémám a narráció kapcsán merült fel - (rossz/messzemenő hasonlat, de hajótörés, mesemondás, bullshit) pl. Titanic után az idős Pi az idős Rose-hoz képest (de talán általában a színészi gárda) gyenge. Csak Szirmay Gergőre tudok hivatkozni a dolog kapcsán - könnyen meg lehet unni az idős Pi elvont duruzsolását; a két szál egyensúlya, avagy annak hiánya könnyen kizökkent a cselekményből.

Na, van még egy Haneke, meg egy Zeitlin. Utóbbi jelölése már túlzás. Mármint kedves gesztus, ösztönözzük az új generációt, de Behn kapcsán még nem tartunk ott, hogy ez ebbe a kategória is bedobja. Még ha Haneke és Zeitlin kapcsán beszélhetünk igazán személyességről, ami egy különleges atmoszférát kölcsönöz a filmeiknek (Zeitlin maga is pötyögte a zenét, s elsőfilmesként valószínűleg jobban oda kellett tennie magát, mint a többieknek, riportok alapján pedig többéves munkáról van szó). Haneke viszont saját élményből táplálkozva építette fel várhatóan egyik utolsó munkáját, ahol elemi problémákkal tudott foglalkozni különösebb hatásvadászat nélkül - megkérdőjelezhetetlenül hiteles színészi játékkal, letisztult-átgondolt cselekményvezetéssel. Egyszerűen a filmkészítés magasiskolája. S igen, inkább hagyománytisztelő, mint forradalmi, de ebben az évben senki sem tudott új területekre betörni, akkor már adjuk a díjat annak, aki a múlt eszközeit a leghatékonyabban és kompaktabban ki tudja használni!

De kapunk helyette egy vigyori manófejet (Spielberg). E’ van.

Szerintem: Michael Haneke

matenob szerint: Steven Spielberg

Méltatlan mellőzés: Ben Affleck (Argo), Paul Thomas Anderson (The Master)

Best Adapted Screenplay:

Lincoln vs. Argo; ez itt a kérdés. De ha elfogadjuk az Argo-véghajrát, akkor nem kell sokat gondolkoznunk. Viszont matenobbal kézzelfoghatóan bizonytalanok vagyunk a fő esélyesek létjogosultságával szemben, mert egyéb alternatív projekteket favorizáltunk velük szemben forgatókönyvileg - ami lássuk be - alapköve egy igényes/emlékezetes produkciónak. A Life of Pi kapcsán szóra érdemes a jelölés, hiszen majd hogy nem az egyetlen pozitívum a látvány mellett a klasszikus regényfelépítésű cselekményvezetés. Ami a Beasts mellé pártolt engem, az az-az apróság, hogy egyrészt - kis kategóriacsalás - intenzíven-rögtönözve toldották munka közben a szövegkönyvet, sok improvizatív betét van, de ezek észrevétlenül beleilleszkednek a nagy egészbe. Az adaptálás folyamata egy kis egyediséggel - hozzáadott értékkel is operál, amit idén elsőbökre nálam ez váltott be legjobban. S innen kaptam az év legemlékezetesebb quote-ját: “When it all goes quiet behind my eyes, I see everything that made me lying around in invisible pieces...” és így tovább. A zárósorok ijesztően erősek, s szívmelengetőek. Puff (repül az Oscar részemről). De drága egy szem Argonké lesz ez is.

Szerintem: Beasts of the Southern Wild

matenob szerint: Life of Pi

Méltatlan mellőzés: Anna Karenina

Best Original Screenplay:

Lassan egyértelművé válik, hogy matenobbal nagyon kettéváltunk idén, nekem a nyugis-szenvedős (nyugger) Amour jött be nagyon, neki meg a kaszaboljukszétBinLadent, ez megmutatkozik itt is. Ami egy kis változást hoz, az Wes Anderson hangulatos törpefilmje, a Moonrise Kingdom, ami feszülten pontos és szórakoztató dialógusokkal operálva egy tévéfilm szintű cselekményt dobott be a nagyok közé. Ez olyan teljesítmény véleményem szerint, amiért dobálni kell az Oscart egy ilyen kategóriában, ahol elsősorban a szellemességnek és az egyediségnek kéne uralkodnia, de ha jobban megnézzük, akkor ez is általában csak a Big Five egyik állomása, s a legjobb-film esélyesek/nyertesek gátlástalanul - néha indokolatlanul viszik a díjat. Ez ámblokk igaz a két kategóriára, ám ez idén az adaptált forgatókönyveknél fog érdemileg érvénybe lépni, helyet adva a lemaradt harmadiknak, a Zero Dark Thirtynek, s legalább Bigelow és Boal utolsó közös munkája sem megy le észrevétlenül a lefolyón.

A fogadóirodáknál lehet pofáraesés lesz, mert sokan reménykednek egy Tarantino-díjban. Nem-igen reális.

Szerintem: Moonrise Kingdom

matenob szerint: Zero Dark Thirty

Méltatlan mellőzés: The Master

Best Original Music:

Szeretjük a távol-keleti (de mindenesetre folk/egzotikus) hangzást. Ez az aranyszabály, ez olyan neveket is maga mögé utasít, mint Williams(!), Newman, Desplat, Marianelli. Bizony. 4 közismert név, s erre jön egy relatíve újonc (nah nem szakmailag, csak így a felső körökben), aki a film első 4-5 percében bebetonozza díját. Hogy édesanyámat idézzem a jobbomról, ez olyan (vizuálisan és zeneileg), mint a mennyország. Több se kellett. Life of Pi wins.

Számomra méltatlan hiányosság a Beasts of the Southern Wild, aminek zenéje jószerivel 40%-ot kivett számomra az élményből. de tudjuk jól, hogy siket-némák szavaznak a zenei díjakról-jelölésekről (csak hogy pl. Mansell-t említsem évekkel ezelőttről).

Szerintem: Life of Pi

matenob szerint: Skyfall

Méltatlan mellőzés: Beasts of the Southern Wild, Moonrise Kingdom

Sok-sok hét után ismét jelentkezem. Eh, hol is kezdjem? Persze, heppinesz, meg minden, kicsit viszketett már az ujjbegyem a ilyen jellegű klaviatúra-használat hiányától. Nem is ecsetelem most tovább kialakuló blogíró-függőségem, szaladjunk is tova a viszontlátástól fűtve :D.

A következő film szerintem senkinek sem hat az újdonság erejével - ami nem más, mint a Stockholm-szindróma iskolapéldája - A szépség és a szörnyeteg. Ami talán újszerű vagy meglepő lehet, az az, hogy ez az egyetlen "klasszikus" Disney-mese (értem ezalatt, hogy adott egy olyan női főszereplő, akit 2-3 mondattal jellemezni lehet, s egyetlen, halasztást nem tűrő célja élete szerelmének megtalálása), ami felkerült a listánkra. Persze, ott van még az Oroszlánkirály valahol elől, minek helyezését nem áll szándékomban kérdőre vonni, mégis, hogy van az, hogy ez a film képviseli egyedül megannyi europid kislány gyermekkorát, femininitásának gyökerét egy ekkora volumenű listán (tele a távol-keleti mangák/animék krémjével) - holott nem egy Disney-alkotás filmtörténeti jelentőségű (legalábbis szerintem... mégis a mozgókép egyik alappillére). Nos, nézzünk jobban bele!

Mint mondtam, annyiban talán érthető a jelenség (mármint hogy csak egyetlen film van jelen itt), hogy könnyen egy kaptafa alá vehetjük ezeket a történeteket:

• A hősnő: fiatal leány a már fenn említett tömör ismertetővel, jelen esetben Belle-nek hívják, egész pofásan néz ki (persze az egész történet a szépségkultusz köré gyűrűzik, s mindenki egyfolytában azt sugallja, hogy ez a Belle aztán egy kivételes szépség, hát rájuk is hagyjuk a dolgot), szereti az édesapját, s az olvasást. Ja, és nem szereti a francia falusi életet. No az összes információ/benyomás, amit másfél óra után hagy bennünk, össze is van gyűjtve. Nem akarok kukacoskodni, de nem egy komplex karakter, bár családi szórakozásra (amire szánták) bőven elég, ezért megvan a létjogosultsága a történetben, nem is kötök bele. De érezhetően nem ő viszi a hátán a történetet, meg merem kockáztatni, hogy nem kiemelkedőbb jelentőségű a többi karakternél.
• A nagy Ő: na, itt akad némi innováció, most először nem csak egy plasztikmosolyú bájgúnár (akinek legtöbbször még a nevét sem igen tudjuk [lsd. Hófehérke Prince Charming-ja]), hanem egy hol zsörtölődő-dühöngő vadállat, hol hősszerelmes. Egész emberi. Egyetlen negatívum, hogy az eredeti mesével ellentétben külseje átment a disneyfikáló gépezeten, ezért egy kicicomázott nagymacskát faragták az amúgy disznóképű, visszataszító szörnyből, valamivel megkönnyítve Bellecske dolgát.

Természetesen akad főgonosz, Gaston (bár a stúdió egyik legjellegtelenebb gonosza, az utolsó percekig nem is sikerül átlényegülnie a szerepkörhöz), bár az elején a férfi lead maga is gonoszkodik (árnyalva ezzel jellemét, szép jellemfejlődést mutatva), s a jótündérek, beszélő állatok/tárgyak (kamatyoló gyertatartó és porseprű, pösze csészécske a kannamamával), akik a szórakoztatás jól bevált eszközei. Igen, ezzel újfent bebizonyítottam, hogy ez egy OLYAN Disney-film. A főkérdés azonban még mindig a levegőben lóg: miért jobb a többinél (legalábbis a lelkes IMDb-szavazók szerint)?

Mondhatnám, hogy a történet (bár szerintem már népmese formájában is közhely-tenger - ne a külső alapján ítéljünk, a szépség belülről fakad -, még ha vitathatatlanul, már-már tökéletesen illik is a stúdió termékeinek sorába). A zene? Alan Menken és Howard Ashman nagyon a helyükön voltak, s a nyitókép Saint-Saëns-t idéző kísérteties darab is meggyőző (meg a rengeteg dalbetét), de önmagában kevés lenne, még ha remekül segíti is a dolgot. A kép? Disney újító szellemű volt, s szokatlanul korán (91-et írunk) kipróbálta a 3D adta lehetőségeket, s bár biztos a maga idejében ámulatra bírta a közönséget, ez sem lenne elég (engem speciel zavar is). Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy nincsenek konkrét kutatómunkák a háttérben, én csak egyszerű következtetéseket vontam le néhány adatból. S mielőtt bárki könyörtelen mítoszrombolásnak, vagy kötekedésnek olvasná ezt az irományt: valóban a Disney egyik legjobb alkotása, mondhatni kötelező darab, igazán szórakoztató (én csak próbálom tartalommal megtölteni ezt az irományt, elnézést).

A kulcs szerintem az időzítés. És most nem arra utalok, hogy a 91-es év maga kedvező volt a dologhoz, hanem arra, hogy évtizedek teltek el azóta (más szavakkal kiéheztették a közönséget), hogy a stúdió egy értékelhető egész estés-klasszikus-hősnős rajzfilmet adott volna ki a kezei közül (igen, you suck, Ariel... az egyetlen megkapó dolog a Kis hableány mesében a főszereplő halála, Disney ezt elhagyta, szóval...), s a kislányok, akik ezen szocializálódtak, azok mára felnőtt nők (erős rajongói mag, ami sajátjának tudja a filmet, lassan már a saját kislányukat is ezen nevelik). S nem csak a lyánkák, de a filmes közönség is várta már a Disney újjáéledését, s mivel a készítők rendkívül igényesen dolgoztak, sikerült is azt levenni a lábáról.

Elérkeztünk listánk első némafilmjéhez, ami nem más, mint egy Drakula-feldolgozás. Érdekes végignézni egy 1922-es vámpírfilmet XXI. század elején, amikor már a popkultúra kifordította önmagából a mitológiai alakot, és valami eszméletlen giccseset alkotott belőle. Túlzás lehet ez az állítás annak fényében, hogy a mostanság a piacot uraló Alkonyat filmekből, és egyéb vámpír termékekből (pl: True Blood) nem láttam egyet se, de a hallottak alapján talán nem ítélem meg tévesen a dolgot. (Alapból nem gondolom túl eredetinek azt, hogy egy szerelmi történet attól lesz egyedi, hogy egy vámpír és egy ember között bontakozik ki. És ezt öt filmen keresztül húzni?!...)

A Nosferatu ehhez képest egy igazi klasszikus, aminek készítésének körülményeiről már legendák keringenek a neten (legalábbis két azonos információt nem nagyon sikerült róla olvasnom). A filmet a német rendező, Murnau készítette 1922-ben. A történet alapjául Bram Stoker Drakula regénye szolgált, de a Prana Film nem tudta megvenni a jogokat a megfilmesítéshez a regény írójának a leszármazottaitól. Ezért egy kis cselhez folyamodott: vámpírból „Nosferatu” lett, Drakulából pedig „Orlok gróf” és változatattak pár dolgot a történet helyszínein. Természetesen Stoker rokonai észrevették a "hasonlóságot" a könyv és a film története között, ezért egy hatalmas pert akasztottak a Prana Film nyakába, ami a per elvesztése után csődbe is ment. Állítólag az összes tekercset meg kellett volna semmisíteni, de ez szerencsére nem így történt (így is a film zenéjét újra kellett írni később, mivel az évek során eltűnt az eredeti filmzene kottája). Máig tévesen sokan ezt tartják az első vámpír filmnek, pedig a magyar Drakula halála időben megelőzi ezt a filmet, ám sajnos vesztünkre ennek a kópiái az enyészet martalékaivá váltak.

Most nézzünk bele egy kicsit a történetbe. A film a fiktív német Wisborg városában játszódik. Hősünk, Hutter megbízójától, Knocktól, új feladatot kap: menjen el Erdélybe, hogy látogassa meg Orlok grófot, és adjon el neki egy öreg wisborgi kastélyt, ám az új ügyfél körül nincs minden rendben. Először is úgy nézz ki, mint akit dobozban tartottak tíz évig, ráadásul a vér látványa különösen felizgatja. Hutter végül egy kis könyvecske segítségével rájön ennek okaira: egy igazi Nosferatu, azaz vámpír az újdonsült wisborgi ingatlan tulajdonos, és megállíthatatlanul halad hajójával, hogy rettegést hozzon a városra. Hutter utánaered, hiszen nem csak otthona, hanem szeretett felesége, Ellen is veszélybe került miatta.

Hmm… Ellen. Hát igen, mint Antigoné-típusú hős, végzetét nem kerülheti el. Már a történet elején érzi, hogy az Orlok gróffal való üzletelés csak halált és szenvedést jelent a város számára (a szerelme mikor elmondja neki, hogy Erdélybe utazik betegség lesz úrrá rajta).

De miért is oly népszerű ez a film? Mi miatt vált örök klasszikussá? A horror műfaj mindig is a könnyebb végét fogta a szórakoztatás művészetének: a filmnek nem kell tartalmasnak lennie, elég csak megijeszteni vagy elborzasztani a nézőt, és máris olyan izgalom kerít hatalmába, ami leköti a figyelmünket. De a Nosferatu ehhez egy tökéletesen felépített történetet párosít, ráadásul olyan jelenetekkel tűzdeli, amit nem lehet egy könnyen elfelejteni. Ki ne emlékezne Orlok gróf árnyékára, vagy az, ahogy a hajón megjelenik? Ezen felül a vámpírt a könyvhöz képest új tulajdonságokkal ruházta fel: a napfényben a vámpír hamuvá válik (ezt a tulajdonságot, azóta sok vámpírtörténet átvette (pl: Interjú a vámpírral; Penge-trilógia)), és mint a pestis hordozója jelenik meg a filmben.

Ez a néma film túl tesz a legtöbb mai vámpíros filmen, szóval csak ajánlani tudom.

Ezúton szeretném sajnálatomat kifejezni, miszerint beláthatatlan ideig (tőlem idegen okokból) a nagyüzem leáll :D szurkoljunk együtt MateNob egészségének helyreállásáért és a Nosferatu elleni epikus harcban aratott győzelméért (igazából minden vámpírok atyjával van dolga, nem szólok egy szót sem :)). Amúgy vihetném egyedül is a bizniszt, jobb dolgom nincs :D de megegyezés alapján felváltva működünk, reményeim szerint napok kérdése, s visszaáll a rend :D max ha nagyon nem akaródzik haladni a dolog, akkor viszem tovább a sor követése nélkül a páros sorszámú alkotásokat - várva-várva. Szóval néha érdemes lesz benézni ;)

Érdekes. Már egyszer Shakespeare Macbeth című drámája ismerete nélkül is feltettem magamban egy kérdést: ha valaki - teszem azt - két jóslatot adna nekünk, az első - tartalma lényegtelen, csak az számít, hogy rövid időtávon belül - teljesül (így megbizonyosodunk jövendőmondónk képességeiben), a másik pedig közelítő halálunkat jelzi, hogyan reagálna az ember? Igyekezne kiélvezni hátralevő napjai minden percét, vagy magába fordulva elvonulna a világtól, neadjisten küzdene a jóslat ellen? Például, ha az előbbi: hajszolva az élvezeteket feszegetné a határokat, nem rohanna-e bele saját vesztébe, s lenne saját sírgödrének ásója? Persze ez egy negatív példa. Na és mi van akkor, ha valaki hatalommal és vagyonnal kecsegtet?

Akira Kurosawa (érdemes ezt a nevet is megjegyezni, mert cikkeink gyakori vendége lesz) a fenn említett művet emelte saját hazája feudális kori történelmébe - számomra tökéletes, pont most játszottam a Total War: Shogun 2-vel, nagyon képben vagyok :) -, klánharcok, szamurájok, shinobik, a sokat emlegetett misztikum és ködös táj; tehát egy sajátos környezet, a skót trónbitorló története mégis működik.

A cselekmény a Pók-klán birodalma és kastélya köré csoportosul, melyet a legendás Pókháló nevezetű erdő útvesztőszerű ösvényeivel évszázadok óta véd a támadóktól - azonban a cselekmény kezdetekor ellenséges portyák színhelye. A császár a támadás hírére úgy dönt, hogy bezárkózik embereivel a várba, ám nem sokkal később érkezik a hír, miszerint az első és második erőd hadvezérei sikeresen ellenálltak az ostromnak, s egyesítve erejüket ellentámadásba lendültek.

A sikerek hatására az agresszor Inui csapataival visszavonul, a két hadvezér, Washizu és Miki (akik gyermekkoruk óta jóbarátok) pedig a palota felé tartanak a császár hívására. Útközben az erdő sűrűjében eltévedve furcsa jelenéseket látnak/hallanak, míg egy ismeretlen kunyhóra nem bukkannak. Itt találkoznak egy rejtélyes kísértettel, aki név szerint üdvözli mindkettejüket, s felfedi előttük sorsukat: aznap este előlépnek katonai rangjukat tekintve, de ez csekély apróságnak tűnik amellett, hogy Washizu-ból hamarosan császár lesz, Miki utódaira pedig szintén ez a sors vár. A két hadvezér hitetlenkedve járul vezérük elé (persze az, hogy mindketten ugyanazt látták, kizárja, hogy csak álmodtak volna - mégis olyan valószínűtlen az egész), ám megrökönyödésükre minden pontosan úgy történik, mint ahogy az a jóslatban szerepelt.

Telik az idő, a háború emléke távolinak hat, Washizu azonban nyugtalan - ugyan, már most is megvan mindene, hatalmas megtiszteltetés, hogy a császár ennyire a kegyében tartja, mégis miért vágyna ő a trónra? Ezt a vívódást tovább nehezíti, hogy ambiciózus felesége is tud az erdőben történtekről, óvatosan, észérvekkel manipulálja ura gondolatait.

A film nagyon érzékien mutatja be az 'elvek emberének' önmarcangolását, a rejtett vágyak felszínre kerülését, az eddig megkérdőjelezhetetlen világkép összeomlását, a pillanatnyi felindulás rezignált hangulatát, s a következményekkel való hosszú, kínkeserves szembesülést - ennél szebb megőrülési folyamattal is régen találkoztam.

Elérkeztem az első olyan filmhez a listán, amit már láttam korábban. Hasonló "problémával" többször fogok találkozni, de a pontos elemzés érdekében újra meg fogom őket nézni; azonban sajnos ez nem olyan film, így csak egy haiku-val szeretném ismertetni:

Hatásvadász film

Izgalommal és talánnyal

De itt ki is múlt

---------

Elnézést, de a versem a haiku tartalmi követelményéit figyelmen kívül hagyja...

Gondoltam, hogy most már összeszorítom a fogam, s egy szót sem szólok a földrajzi vonatkozásról (kissé már röhejes), de mit ad Isten, a következő film indiai (és hogy előre letudjuk, következő alkalommal a "japán Macbeth" lesz a téma).

Na de visszatérve: Taare Zameen Par - Like Stars on Earth. Made in Bollywood. Ó, Uram irgalmazz! :D

Mielőtt bárki rámförmedne az előbbi kiszólásom miatt: nehezen találhattam volna számomra aktuálisabb témájú bollywood-i alkotást, s értelmetlen fenntartani az efféle előítéleteket - ez leginkább az első gondolataimat tükrözi.

Filmünk főszereplője, Ishaan Awasthi, egy nyolcéves diszlexiás kisfiú, akit folyamatos kudarcok érnek az iskolában, szülei és tanárai azonban begyöpösödött gondolkodásuk (s végtelen elfoglaltságuk) miatt lusta szimulánsként kezelik a fiút. Szigorú apja (már-már kötelező kellék) gyakran fenyítéssel él, a tanárok újra és újra büntetésre ítélik, így rettegésben, s teljes elszigeteltségben tölti mindennapjait. Egyetlen menekülési út a képzelet világa, Ishaan a rideg, teljesítményelvű világnak ellentmondva a saját világképe szerint él (szinte újszülöttként csodálkozik mindenre, legközelebbi barátai az állatok, egy-egy matekpéldát képzeletbeli űrcsatával vezet le), ezért mindenki bambának és esetlennek nézi, s a valóvilággal történő apró ütközések újra és újra mély sebeket ejtenek hősünk lelkén. Igen, szenved, de ezt csak bátyja és édesanyja veszik észre, akik az indiai kultúrkör szerint nem egyenrangú vitapartnerei a családfőnek.

Az iskola részéről megszületik a döntés: Ishaan, aki már egyszer megismételte a harmadik osztályt, kénytelen iskolát váltani az év végén, mert hátráltatja a "normális" diákokat. A pedagógusok azt ajánlják Mr. Awasthi-nak, hogy keressen megoldást fia speciális igényeire; természetesen a 'mintaapa' azonnal számon kéri rajtuk, hogy hogyan nevezhetik a fiát fogyatékosnak, s egy fantasztikus ötlettel áll elő: ha a fia nem tudta teljesíteni egy mezei iskola követelményrendszerét, akkor egy szigorú, neves, bentlakásos iskola bizonyára segíteni fog a helyzeten. A fiú elszakad maradék emberi kapcsolatától, s egyre mélyebbre zuhan tehetetlenségében az új iskolában. A reménytelennek tűnő helyzetben a helyettesítő rajztanár ismeri fel a tüneteket, s próbál a fiú bizalmába férkőzni, hogy segítsen, s helyreállítsa az évek alatt semmissé vált önbecsülését.

Aamir Khan (India híres férfi "lead-jének", s a film felnőtt főszereplőjének) rendezői debütálása 2009-ben mérettette meg magát az Oscar-díj idegennyelvű szekciójában, ám jelölésig sem jutott. Ez (főleg az év fődíjasának, a Gettó Milliomos sikerének jegyében) hatalmas elégedetlenséget váltott ki az indiai közönségben (felszakította a sebeket, hogy India, mint filmnagyhatalom, miért nem került még díjazásra az amerikai Filmakadémia által). "Az Akadémia nyíltan meg is súgta, miért: túl hosszú, túl zenés, túl Bollywood." (forrás: bollywoodextra.hu)
Mint "filmes senki", kicsit reagálnék ezekre a címszavakra: hosszú? na ne vicceljenek, a vak is látja a cím mellett, hogy 165 perc, persze, hogy hosszú. A kérdés az, hogy meg tudják-e a tölteni tartalommal. A válasz igen, a film egyetlen percét sem tartottam feleslegesnek; hiába, ez egy beszédes téma, főleg, ha egy kreativitástól duzzadó fiú világát is bele akarják venni. Túl zenés, túl bollywood-i? Most komolyan kérdőre vonják az indiai filmipart ezekkel a jelzőkkel? Nem azt mondom, hogy ez a film mindenképpen megért egy jelölést (hiszen bár a maga műfajában, meg úgy általánosságban is nagyon jó film, de azért erős volt az a mezőny), de a fenn említett címszavak egyike sem nevezhető kifogásnak.

Kicsit neutralizálva a hangsúlyt - én könnyen azonosulni tudtam Ishaan problémáival. Persze, hozzá képest ezüst kanál lógott a számból, s nem hivatkozhatok hasonló problémákra, de így vagy úgy, magam is átéltem, hogy milyen fuldokolni az elvárások tengerében. Gyakran kérdeztem meg magamtól: képes vagyok ezen nehézségek átugrására, vagy csak a környezetem hajt, lát belém nemlétező képességeket. Ezek a reális önbecsülés alappillérei. Sokan felszisszenek a következő mondatoktól, ami egyben a film zászlóshajója is: Minden gyermek egyedi, mindenki különleges. A kapitalista világ inkább tucatra gyárt (az eszménykép szerint mindenki ért mindenhez), aki gyenge, lemarad. Pedig fontos a türelem, a figyelmesség, főleg az oktatók részéről. A film is azt mutatja be, hogy a szülők milyen könnyen elhatárolódnak a gyerekneveléstől, sokan csak a pénzt adják, s az eredményeket várják. Persze, ruházom, etetem, ha azt mondják diszlexiás, akkor hőbörgök kicsit, s utána nézek a neten, mi fán is terem az, mert ODAFIGYELŐ szülő vagyok. Azt bezzeg nem vesszük észre, ha neadjisten a gyermeküknek valami segítségre van szüksége; s ha valaki bármiféle inkompetenciára utal, akkor csak valami gyors, felületi kezelést alkalmazunk, hiszen az nem lehet, hogy a gyermekünknek bármi baja legyen, vagy ami még rosszabb, kiderüljön, hogy nem 'normális'. Kicsit a szülők elvárásai szülte rózsaszín buborékot piszkálja a film; jövendő, vagy már aktuális szülők figyelem! Nevelési tanácsadás egyenesen Mumbaiból.

Woody Allen nem tartozik a kedvenc rendezőim közé, de mindig is szívesen néztem sajátos humorú komédiáit. Eddig csak az ezredforduló utáni filmjeihez volt szerencsém, emiatt féltem, hogy a 70-es évek Woody-ját unalmasnak fogom találni. Szerencsére pozitívan kellett csalódnom: a rendező stílusa az évek során nem sokat változott.

Manhattan egy könnyed kis szerelmes komédia, ami kicsit olyan mintha a Mike Nichols féle Közelebb című film (http://www.imdb.com/title/tt0376541/) magaslatokkal jobb vígjáték verziója lenne: az előbb említett filmhez hasonlóan, itt is a szerelmi szálak gubancáról beszélhetünk, csak reálisabb változatban. Főhősünk, Isaac (Woody Allen) már két házasságon van túl, és jelenleg a tizenhét éves Tracy-vel (Mariel Hemingway - szerepe megformálásáért Oscar-díjra jelölték) jár. Ennek ellenére magánélete nincs teljesen rendben: munkahelyén felmond, mivel elege van, hogy társadalmat butító műsorokhoz adja a nevét. Ráadásul második exfelesége (Meryl Streep) - aki a kapcsolatuk közben fedezte fel leszbikus énjét - könyvet ír a szerelmi életükről és válásukról. Mindeközben legjobb barátja, Yale (Michael Murphy), házasságosan kívüli kapcsolatot folytat egy Mary nevű nővel (Diane Keaton). A kezdetben Isaac ki nem állhatja a nőt, de folyamatos találkozgatásaik fordulatot hoznak a kialakított véleményéről.

Woody ügyesen, szinte észrevehetetlenül adagolja nekünk a manhattani - modern kori - életérzést: a sznobizmustól felfúvódott városrészben mindenki a saját önmegvalósításán fáradozik. Mások érdekei háttérbe szorulnak, csak az a lényeg, hogy te előbbre jussál. Házasság már nem szent, csak egy papír arról, hogy most veled járok (a filmben el is hangzik, hogy rövid kapcsolatok világát éljük). Habár elég lehangolóan hangzanak az előbb leírtak, Woody csak még jobban megszerettette velem New York-ot (én mindig úgy gondolok erre a városra, ahol legalább egy évig élni szeretnék). Habár itt a nyugati társadalom majdnem minden negatívuma megtalálható, a pezsgő szellemi élet mindezt ellensúlyozza.

Mint már az elején említettem, a rendező stílusa nem sokat változott. Habár ez elgondolkodtathat, hogy nem volt-e unalmas nyolcadik Woody Allen filmem: hát egyáltalán nem. Woody humora megunhatatlan.

A jelek szerint maradok a távol-keleti fronton; nem is baj, hiszen következő állomásunk igen értékes példája a Hollywood határain kívül eső, ám így is (sőt!) világklasszis (rajz)filmművészet létezésének. De nem is degradálom le rajzfilm szóval a következő alkotást, hiszen a világhírű mangaka, Hayao Miyazaki (bevallom töredelmesen, jómagam nem tudtam fejből a művész úr nevét, de határozott emlékképeim maradtak az elmúlt pár év Oscar-díjátadóiról, ahol a Disney- és Pixar-rengetegben méltán képviselte hazája egyedi művészetét) második egész estés filmjéről, Laputa, az égi palotáról beszélünk.

A film érdekes találkozása da Vinci (s így az emberi természet) repülés utáni sóvárgásának, a Gulliverből ismert titokzatos égi palotának (melyet praktikussági szempontból hasznavehetetlen tudósok népesítenek be, s sok szempontból a platóni Atlantiszra hasonlít), s a távol-keleti misztikumnak ebben a századfordulót idéző univerzumban. Hayao Miyazaki (igen, most büszke vagyok magamra, hogy tudom a nevét, ezért újra és újra leírom) egy nagyon különleges steampunk hangulatú világba kalauzol el minket, ahol az emberek érezhetően szinte megrészegülnek a repülés gondolatától, ám csendes, kéményfüstös kanyonjukban inkább a munkára koncentrálnak, s nem veszik komolyan a szájról szájra terjedő legendát Laputáról, az égi városról. Na, persze, egy este mindent felkavar egy titokzatos zuhanó fényjelenség, mely megragadja hősünk, Pazu figyelmét is (egy árva fiúét, aki néhai apjától hallott Laputáról, s kinek azóta is kitűzött célja a város megtalálása, apja szavahihetőségének tisztázása a helybéliek előtt).