Sok-sok hét után ismét jelentkezem. Eh, hol is kezdjem? Persze, heppinesz, meg minden, kicsit viszketett már az ujjbegyem a ilyen jellegű klaviatúra-használat hiányától. Nem is ecsetelem most tovább kialakuló blogíró-függőségem, szaladjunk is tova a viszontlátástól fűtve :D.
A következő film szerintem senkinek sem hat az újdonság erejével - ami nem más, mint a Stockholm-szindróma iskolapéldája - A szépség és a szörnyeteg. Ami talán újszerű vagy meglepő lehet, az az, hogy ez az egyetlen "klasszikus" Disney-mese (értem ezalatt, hogy adott egy olyan női főszereplő, akit 2-3 mondattal jellemezni lehet, s egyetlen, halasztást nem tűrő célja élete szerelmének megtalálása), ami felkerült a listánkra. Persze, ott van még az Oroszlánkirály valahol elől, minek helyezését nem áll szándékomban kérdőre vonni, mégis, hogy van az, hogy ez a film képviseli egyedül megannyi europid kislány gyermekkorát, femininitásának gyökerét egy ekkora volumenű listán (tele a távol-keleti mangák/animék krémjével) - holott nem egy Disney-alkotás filmtörténeti jelentőségű (legalábbis szerintem... mégis a mozgókép egyik alappillére). Nos, nézzünk jobban bele!
Mint mondtam, annyiban talán érthető a jelenség (mármint hogy csak egyetlen film van jelen itt), hogy könnyen egy kaptafa alá vehetjük ezeket a történeteket:
- A hősnő: fiatal leány a már fenn említett tömör ismertetővel, jelen esetben Belle-nek hívják, egész pofásan néz ki (persze az egész történet a szépségkultusz köré gyűrűzik, s mindenki egyfolytában azt sugallja, hogy ez a Belle aztán egy kivételes szépség, hát rájuk is hagyjuk a dolgot), szereti az édesapját, s az olvasást. Ja, és nem szereti a francia falusi életet. No az összes információ/benyomás, amit másfél óra után hagy bennünk, össze is van gyűjtve. Nem akarok kukacoskodni, de nem egy komplex karakter, bár családi szórakozásra (amire szánták) bőven elég, ezért megvan a létjogosultsága a történetben, nem is kötök bele. De érezhetően nem ő viszi a hátán a történetet, meg merem kockáztatni, hogy nem kiemelkedőbb jelentőségű a többi karakternél.
- A nagy Ő: na, itt akad némi innováció, most először nem csak egy plasztikmosolyú bájgúnár (akinek legtöbbször még a nevét sem igen tudjuk [lsd. Hófehérke Prince Charming-ja]), hanem egy hol zsörtölődő-dühöngő vadállat, hol hősszerelmes. Egész emberi. Egyetlen negatívum, hogy az eredeti mesével ellentétben külseje átment a disneyfikáló gépezeten, ezért egy kicicomázott nagymacskát faragták az amúgy disznóképű, visszataszító szörnyből, valamivel megkönnyítve Bellecske dolgát.
Természetesen akad főgonosz, Gaston (bár a stúdió egyik legjellegtelenebb gonosza, az utolsó percekig nem is sikerül átlényegülnie a szerepkörhöz), bár az elején a férfi lead maga is gonoszkodik (árnyalva ezzel jellemét, szép jellemfejlődést mutatva), s a jótündérek, beszélő állatok/tárgyak (kamatyoló gyertatartó és porseprű, pösze csészécske a kannamamával), akik a szórakoztatás jól bevált eszközei. Igen, ezzel újfent bebizonyítottam, hogy ez egy OLYAN Disney-film. A főkérdés azonban még mindig a levegőben lóg: miért jobb a többinél (legalábbis a lelkes IMDb-szavazók szerint)?
Mondhatnám, hogy a történet (bár szerintem már népmese formájában is közhely-tenger - ne a külső alapján ítéljünk, a szépség belülről fakad -, még ha vitathatatlanul, már-már tökéletesen illik is a stúdió termékeinek sorába). A zene? Alan Menken és Howard Ashman nagyon a helyükön voltak, s a nyitókép Saint-Saëns-t idéző kísérteties darab is meggyőző (meg a rengeteg dalbetét), de önmagában kevés lenne, még ha remekül segíti is a dolgot. A kép? Disney újító szellemű volt, s szokatlanul korán (91-et írunk) kipróbálta a 3D adta lehetőségeket, s bár biztos a maga idejében ámulatra bírta a közönséget, ez sem lenne elég (engem speciel zavar is). Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy nincsenek konkrét kutatómunkák a háttérben, én csak egyszerű következtetéseket vontam le néhány adatból. S mielőtt bárki könyörtelen mítoszrombolásnak, vagy kötekedésnek olvasná ezt az irományt: valóban a Disney egyik legjobb alkotása, mondhatni kötelező darab, igazán szórakoztató (én csak próbálom tartalommal megtölteni ezt az irományt, elnézést).
A kulcs szerintem az időzítés. És most nem arra utalok, hogy a 91-es év maga kedvező volt a dologhoz, hanem arra, hogy évtizedek teltek el azóta (más szavakkal kiéheztették a közönséget), hogy a stúdió egy értékelhető egész estés-klasszikus-hősnős rajzfilmet adott volna ki a kezei közül (igen, you suck, Ariel... az egyetlen megkapó dolog a Kis hableány mesében a főszereplő halála, Disney ezt elhagyta, szóval...), s a kislányok, akik ezen szocializálódtak, azok mára felnőtt nők (erős rajongói mag, ami sajátjának tudja a filmet, lassan már a saját kislányukat is ezen nevelik). S nem csak a lyánkák, de a filmes közönség is várta már a Disney újjáéledését, s mivel a készítők rendkívül igényesen dolgoztak, sikerült is azt levenni a lábáról.
