A jelek szerint maradok a távol-keleti fronton; nem is baj, hiszen következő állomásunk igen értékes példája a Hollywood határain kívül eső, ám így is (sőt!) világklasszis (rajz)filmművészet létezésének. De nem is degradálom le rajzfilm szóval a következő alkotást, hiszen a világhírű mangaka, Hayao Miyazaki (bevallom töredelmesen, jómagam nem tudtam fejből a művész úr nevét, de határozott emlékképeim maradtak az elmúlt pár év Oscar-díjátadóiról, ahol a Disney- és Pixar-rengetegben méltán képviselte hazája egyedi művészetét) második egész estés filmjéről, Laputa, az égi palotáról beszélünk.
A film érdekes találkozása da Vinci (s így az emberi természet) repülés utáni sóvárgásának, a Gulliverből ismert titokzatos égi palotának (melyet praktikussági szempontból hasznavehetetlen tudósok népesítenek be, s sok szempontból a platóni Atlantiszra hasonlít), s a távol-keleti misztikumnak ebben a századfordulót idéző univerzumban. Hayao Miyazaki (igen, most büszke vagyok magamra, hogy tudom a nevét, ezért újra és újra leírom) egy nagyon különleges steampunk hangulatú világba kalauzol el minket, ahol az emberek érezhetően szinte megrészegülnek a repülés gondolatától, ám csendes, kéményfüstös kanyonjukban inkább a munkára koncentrálnak, s nem veszik komolyan a szájról szájra terjedő legendát Laputáról, az égi városról. Na, persze, egy este mindent felkavar egy titokzatos zuhanó fényjelenség, mely megragadja hősünk, Pazu figyelmét is (egy árva fiúét, aki néhai apjától hallott Laputáról, s kinek azóta is kitűzött célja a város megtalálása, apja szavahihetőségének tisztázása a helybéliek előtt).
Pazu karjaiba egy vele egykorú fiatal lány esik az égből, Sheeta, aki korábbi fogvatartóitól, valamint a léghajót támadó kalózok elől inkább a végtelen kékségbe menekült, az életét azonban csodával határos módon egy régi családi medálion megmenti. Hőseink között nagyon szoros barátság köttetik, ám üldözőik hamar nyomukra lelnek, a kalózok és a hadsereg egymást követve versenyez a ritka ékszer birtoklásáért, s így a Laputát körülvevő titok felfedéséért.
Nagyon kedves történetről beszélünk, amely természetesen hozza az általános igazságokat (pl. az emberi kéz munkáját felülírja a természet, a hatalomvágy visszásságai), de ezt olyan párhuzamokkal vonja össze, mint a repülés - az ember, aki azt hiszi, hogy meghódította az eget, de megfeledkezik a gyökereiről, pusztulásra ítéltetik, hiszen mit ér egy növény, ha elszakad a földtől; valamint Laputa maga is az emberek mohóságát, nagyra törését és álmait jeleníti meg, szomorú sorsa hőseink egyszerű, ám tiszta felfogását igazolja.
A Laputa igazi feel good élmény, sokan ma már húzzák a szájukat az animék és a mangák láttán (lássuk be, kicsit előítéletes a magyar közönség az ilyen dolgokra), de ez klasszikusan egy olyan 'mese', amit minden korosztály - társadalmi pozíciótól függetlenül - élvezhet.
