FilmNob

Hiátus-hiátus. Nem mintha lényegi olvasószámesés követte volna :D

Mindenesetre úgy éreztük, hogy csökkentjük a szellemblogok számát, s legalább írunk egy éveleji évértékelőt, ezzel talán új lendületet kap az írási folyamatunk :)

Következzék tehát az Oscar 2013 még a tényleges díjátadó előtt pár órával - ahogy mi láttuk, s ahogy ti látni fogjátok este a szavazóbizottság döntése alapján:

General Summary:

Szerencsére most már több ízben visszatérő hagyomány, hogy évközi hiányosságainkat ilyenkor év elején egy kétjegyű Oscar-dömpingben pótoljuk, idén is 27 filmen rágtuk át magunkat kifejezetten az Oscar jegyében, mely listát még a jelöltek kihirdetése előtt össze is állítottuk, s ez a lista 90%+ hozta a tényleges jelölteket nagyobb meglepetés nélkül. Ennyit a kiszámíthatóságról. :)

Általánosságban el kell mondanom, hogy véleményem szerint a hollywood-i aktuálfilmkészítés alapmentalitása az eposzkreálás. Ijesztően érdektelen és középszerű történeteket próbálnak kétésfélórás Gyűrűk Ura-rész vastagságúra duzzasztani, ehhez pedig hosszas üresjáratokat ültetnek a filmbe, amit rosszabb esetben Malickos képutánzatokkal próbálnak töltikézni. Hosszú és fárasztó, maradjunk annyiban. Másik módi a bevált receptek tankönyvi követése. Az év egyetlen meghökkenését a Warwitch-ben kaptam, senki sem mer rögtönözni, újítani, meghökkenteni (megjegyzem - azért ríkatni tudnak, s a hideg ráz, hogy milyen egyszerű-manipulatív eszközöket használnak az ügy érdekében. Fúj). Vagy ha mer is - lássuk be, lehet ez már a szavazóbizottság szegénységi bizonyítványa - nem-igen értékelik; ez visszatérő szélmalomharc, nem a készítőket hibáztatom érte, s valószínűleg ez az, ami sosem fog változni. Vannak tipikus “Oscar-filmek”, na, abból idén sem volt hiány.

Best Picture:

Nem mondanám különösebben izgalmasnak a mezőnyt. A jelöltek fele tényleg érdektelen - közönségnyomás, hipokritizmus paradicsoma. Számomra egyedüli meglepetés az Amour és a Beasts of the Southern Wild nevek jelentették - ezzel akarják nyugtatni a szakmát, hogy ők is látták idén a jó filmeket, csak lesz*rják. Ez afféle tiszteletkör, “mi is szeretjük a fekete kislányokat és a franciákat”. Aztán ez ennyiben ki is merült (hozzáteszem, azért ez is valami! Benh Zeitlin kapcsán a rendezőknél pedig már egyenesen túlzás, de erre később még visszatérek).

Kilenc film, ám nagyjából év elejéig megkérdőjelezhetetlennek tűnt a Lincoln széleskörű, így legjobb film kategóriában is történő tarolása. Szokásos kötelező elemek - húzónevek (lássuk be, Spielberg=something BIG, mint ahogy Day-Lewis, Sally Field is áramoltatják az Oscar-szagot), (amerikai) történelmi film, maszkmesterek különösebb erőlködése nélkül is meggyőző lead. Puff-puff-puff (ez az Oscarok koppanásának hangja a stábon).

Aztán valahogy a jelöltlista felkavart mindent. Ben Affleck kimaradt a legjobb rendező-kategóriából. Úristen! BEN AFFLECK KIMARADT A LEGJOBB RENDEZŐ-KATEGÓRIÁBÓL!

Mielőtt valaki szarkazmust olvasna az előző mondatba - Ben Afflecknek igenis ott volt a helye abban a bizonyos ötben. S hogy miért releváns most ez? Gondolom a szakma átértékelte a helyzetet, s uzsgyi meg is indult egy lendületesebb Argo-kampány, hogy a méltánytalan mellőzést valahol kárpótolják. Egyéb értelmes indokot nem tudok elképzelni egy erősen pillanatnyi hatású - ámbár korrekt film ilyen szintű véghajrájának magyarázatául. Nem mintha a Lincolnnal jobban jártunk volna, ó nem. Akármelyik filmet is nézem - méltatlanok felkerülni a nagyok listájára; bár utóbbi években egyszer sem tudtam elégedetten hátradőlni, hogy ez igen, a filmes utókor büszkén gondol vissza erre az évre, a nyertest nézve legalábbis biztos nem.

Tehát ismét érdektelen évet zárunk, még Tarantino sem tudta feldobni az évet, pedig a nagyok között (voltak itt nagyágyúk: Ang Lee, Bigelow) még az ő teljesítményét tudom valamire is értékelni. Hogy miért is?

A Tom Hooper vezette Les Mis hajó filmként irgalmatlan léket kapott, szerintem erről a filmről a musical-szeretők is levették a kezüket, mert nagyon örülünk a természetes éneklésnek-lipsync nélkül, de az ember nem azért néz egy ilyen filmet, mert szereti, ha teli torokból falsul szenvednek neki. Évek múlva is csak úgy fogják emlegetni, hogy Anne Hathaway Oscarja, mert ezt leszámítva semmit nem hoz, pedig relatíve könnyű dolga lett volna egy olyan szavazóközönséggel, ami egy adott évben, ha van musical, akkor inkább azt favorizálja. Ezt külön megspékeli, hogy a műfaj nagyágyújával volt dolguk. Ennél rosszabbul szerintem csak a Hobbit teljesített várt és valós teljesítmény jegyében.

Zero Dark Thirty-re nagyjából azért fanyalog a szakma, mert jujj, kínzás. De ha egyedül maradok is, ki kell jelentenem: Bigelownak nagyon örülök, hogy ennyire tökösen-magabiztosan leköröz mindenkit akciófilm szinten, de sem a Hurt Locker, sem a Zero Dark nem szabadul meg sosem a szememben az amerikai propagandafilm pecséttől. Sajnálom, az Argo első öt perce által sokkal objektívabb nézőpontot kapok az amerikai-közel-keleti helyzetről, mint a két film összesített futamideje alatt (ha ez kell a legjobb film Oscarhoz, ám legyen). Érzem, hogy Bigelow sem élteti a háborút, s egy-egy tizedmásodpercre be tud villantani egy kis kételyt, de ez kevés. Ha neki is ugyanolyan lesújtó véleménye van a karakterei mentalitásáról/viselkedéséről/lényéről, mint nekem, akkor visszaszívok mindent, s elfogadom zsenistátuszát (idén Maya-t konkrétan Chastain személye ellenére a filmtörténelem egyik leggyűlöletesebb hőseként tartom számon). Egyelőre azonban erről még nem győzőtt meg.

Django tényleg egy rosszabb Tarantino (ami nála még mindig nagyon-nagyon jó), a Life of Pi a CGI győzelme az ember felett (kicsit tényleg sok már az a látvány, kevés a sztori), Silver Linings pedig egy közepes (ám szórakoztató) romkom.

Amiről még úgy érzem, hogy van mit mondani az a Beasts, s az Amour. Először akkor a Beasts.

Hát mit mondjak? JEEZ. Első(egész estés)filmes embertől nagyon nagy teljesítmény. Egyszerű, letisztult (levetkőzve az elsőfilmesek hibáját - a mindent akarok; kicsit itt csúszott el Aronofsky is annak idején a Requiemnél). Minden kis szösz a helyén. Persze, ez sem egy filmklasszikus, de ijesztően jól eltalálta a hangulatot, a zenét (!), s a kislányt. Bizony, ha túllépek elsődleges idei legjobb karakter-színész párosításomon (Patrick-Ezra Miller), akkor mondhatom, hogy a dobogó második fokán áll ez a kimondhatatlan nevű-kutyástáskás tünemény. Annyi plasztik dolgot kapunk vissza a képernyőről, jó még csak fantázia-síkon is hinni, hogy van egy Bathtub, ahol lakik egy Hushpuppy az apukájával - a természettel teljes harmóniában.

Az Amour a másik, vagyis inkább az aktuális személyes favoritom. Annyi tündérmesét kapunk a boldogan éltek, míg meg nem haltakról. Végre valaki elképzelte, s dokumentálta, hogy milyen is az a “míg meg nem haltak”. Ám ezt sem feltétlenül a forradalmi ötletért, hanem a velőig hatoló hitelességért lehet szeretni.

Ám az Argo nyer ma, ez nem vitás.

Szerintem: Amour

matenob szerint: Zero Dark Thirty

Méltatlan mellőzés: The Master

Best Director:

SPIELBERG!

Ez a kategória már az év mezőnyének kiderülése alapján, látatlanban eldőltnek tűnt. Hihetetlen, hogy a sejtelmes fény, s a sok szőttes anyag között anekdotázó elnök elég a do the trick-re... Az, legalábbis a kamara úgy belefetyelte, hogy örüm volt nézni. De kik voltak a kihívók?

Mint mondtam, Affleck sehol, de ez lehet a filmje segedelmét szolgálta. Helyette van David O. Russell, aki megint ugyanazt a kisAmerikát hozta, amit már egyszer megkaptunk a Fighterben. Ehhez a filmhez jobban illet ez a környezet, de ettől függetlenül tökéletesen érdektelen. Bár a színészekből kihozta a maximumot, így boritékolt volt a jelölés, de Russell-t inkább dokumentarista rendezőként tudjuk majd feleleveníteni a későbbiekben, én személy szerint azért valami kézzelfogható többletet is keresek a rendezőben.

Ang Lee regényvizualizációja erősebb, s ha a rendező szerepkörét a látnokkal (aki megtervezi a nagy egészet) azonosítsuk, akkor az év legmeghatározóbb látványa/teljessége a Life of Pi-hoz kötődik (ám ehhez van egy külön látvány-Oscar, úgyhogy sorry Ang Lee). Egyedüli problémám a narráció kapcsán merült fel - (rossz/messzemenő hasonlat, de hajótörés, mesemondás, bullshit) pl. Titanic után az idős Pi az idős Rose-hoz képest (de talán általában a színészi gárda) gyenge. Csak Szirmay Gergőre tudok hivatkozni a dolog kapcsán - könnyen meg lehet unni az idős Pi elvont duruzsolását; a két szál egyensúlya, avagy annak hiánya könnyen kizökkent a cselekményből.

Na, van még egy Haneke, meg egy Zeitlin. Utóbbi jelölése már túlzás. Mármint kedves gesztus, ösztönözzük az új generációt, de Behn kapcsán még nem tartunk ott, hogy ez ebbe a kategória is bedobja. Még ha Haneke és Zeitlin kapcsán beszélhetünk igazán személyességről, ami egy különleges atmoszférát kölcsönöz a filmeiknek (Zeitlin maga is pötyögte a zenét, s elsőfilmesként valószínűleg jobban oda kellett tennie magát, mint a többieknek, riportok alapján pedig többéves munkáról van szó). Haneke viszont saját élményből táplálkozva építette fel várhatóan egyik utolsó munkáját, ahol elemi problémákkal tudott foglalkozni különösebb hatásvadászat nélkül - megkérdőjelezhetetlenül hiteles színészi játékkal, letisztult-átgondolt cselekményvezetéssel. Egyszerűen a filmkészítés magasiskolája. S igen, inkább hagyománytisztelő, mint forradalmi, de ebben az évben senki sem tudott új területekre betörni, akkor már adjuk a díjat annak, aki a múlt eszközeit a leghatékonyabban és kompaktabban ki tudja használni!

De kapunk helyette egy vigyori manófejet (Spielberg). E’ van.

Szerintem: Michael Haneke

matenob szerint: Steven Spielberg

Méltatlan mellőzés: Ben Affleck (Argo), Paul Thomas Anderson (The Master)

Best Adapted Screenplay:

Lincoln vs. Argo; ez itt a kérdés. De ha elfogadjuk az Argo-véghajrát, akkor nem kell sokat gondolkoznunk. Viszont matenobbal kézzelfoghatóan bizonytalanok vagyunk a fő esélyesek létjogosultságával szemben, mert egyéb alternatív projekteket favorizáltunk velük szemben forgatókönyvileg - ami lássuk be - alapköve egy igényes/emlékezetes produkciónak. A Life of Pi kapcsán szóra érdemes a jelölés, hiszen majd hogy nem az egyetlen pozitívum a látvány mellett a klasszikus regényfelépítésű cselekményvezetés. Ami a Beasts mellé pártolt engem, az az-az apróság, hogy egyrészt - kis kategóriacsalás - intenzíven-rögtönözve toldották munka közben a szövegkönyvet, sok improvizatív betét van, de ezek észrevétlenül beleilleszkednek a nagy egészbe. Az adaptálás folyamata egy kis egyediséggel - hozzáadott értékkel is operál, amit idén elsőbökre nálam ez váltott be legjobban. S innen kaptam az év legemlékezetesebb quote-ját: “When it all goes quiet behind my eyes, I see everything that made me lying around in invisible pieces...” és így tovább. A zárósorok ijesztően erősek, s szívmelengetőek. Puff (repül az Oscar részemről). De drága egy szem Argonké lesz ez is.

Szerintem: Beasts of the Southern Wild

matenob szerint: Life of Pi

Méltatlan mellőzés: Anna Karenina

Best Original Screenplay:

Lassan egyértelművé válik, hogy matenobbal nagyon kettéváltunk idén, nekem a nyugis-szenvedős (nyugger) Amour jött be nagyon, neki meg a kaszaboljukszétBinLadent, ez megmutatkozik itt is. Ami egy kis változást hoz, az Wes Anderson hangulatos törpefilmje, a Moonrise Kingdom, ami feszülten pontos és szórakoztató dialógusokkal operálva egy tévéfilm szintű cselekményt dobott be a nagyok közé. Ez olyan teljesítmény véleményem szerint, amiért dobálni kell az Oscart egy ilyen kategóriában, ahol elsősorban a szellemességnek és az egyediségnek kéne uralkodnia, de ha jobban megnézzük, akkor ez is általában csak a Big Five egyik állomása, s a legjobb-film esélyesek/nyertesek gátlástalanul - néha indokolatlanul viszik a díjat. Ez ámblokk igaz a két kategóriára, ám ez idén az adaptált forgatókönyveknél fog érdemileg érvénybe lépni, helyet adva a lemaradt harmadiknak, a Zero Dark Thirtynek, s legalább Bigelow és Boal utolsó közös munkája sem megy le észrevétlenül a lefolyón.

A fogadóirodáknál lehet pofáraesés lesz, mert sokan reménykednek egy Tarantino-díjban. Nem-igen reális.

Szerintem: Moonrise Kingdom

matenob szerint: Zero Dark Thirty

Méltatlan mellőzés: The Master

Best Original Music:

Szeretjük a távol-keleti (de mindenesetre folk/egzotikus) hangzást. Ez az aranyszabály, ez olyan neveket is maga mögé utasít, mint Williams(!), Newman, Desplat, Marianelli. Bizony. 4 közismert név, s erre jön egy relatíve újonc (nah nem szakmailag, csak így a felső körökben), aki a film első 4-5 percében bebetonozza díját. Hogy édesanyámat idézzem a jobbomról, ez olyan (vizuálisan és zeneileg), mint a mennyország. Több se kellett. Life of Pi wins.

Számomra méltatlan hiányosság a Beasts of the Southern Wild, aminek zenéje jószerivel 40%-ot kivett számomra az élményből. de tudjuk jól, hogy siket-némák szavaznak a zenei díjakról-jelölésekről (csak hogy pl. Mansell-t említsem évekkel ezelőttről).

Szerintem: Life of Pi

matenob szerint: Skyfall

Méltatlan mellőzés: Beasts of the Southern Wild, Moonrise Kingdom