Gondoltam, hogy most már összeszorítom a fogam, s egy szót sem szólok a földrajzi vonatkozásról (kissé már röhejes), de mit ad Isten, a következő film indiai (és hogy előre letudjuk, következő alkalommal a "japán Macbeth" lesz a téma).
Na de visszatérve: Taare Zameen Par - Like Stars on Earth. Made in Bollywood. Ó, Uram irgalmazz! :D
Mielőtt bárki rámförmedne az előbbi kiszólásom miatt: nehezen találhattam volna számomra aktuálisabb témájú bollywood-i alkotást, s értelmetlen fenntartani az efféle előítéleteket - ez leginkább az első gondolataimat tükrözi.
Filmünk főszereplője, Ishaan Awasthi, egy nyolcéves diszlexiás kisfiú, akit folyamatos kudarcok érnek az iskolában, szülei és tanárai azonban begyöpösödött gondolkodásuk (s végtelen elfoglaltságuk) miatt lusta szimulánsként kezelik a fiút. Szigorú apja (már-már kötelező kellék) gyakran fenyítéssel él, a tanárok újra és újra büntetésre ítélik, így rettegésben, s teljes elszigeteltségben tölti mindennapjait. Egyetlen menekülési út a képzelet világa, Ishaan a rideg, teljesítményelvű világnak ellentmondva a saját világképe szerint él (szinte újszülöttként csodálkozik mindenre, legközelebbi barátai az állatok, egy-egy matekpéldát képzeletbeli űrcsatával vezet le), ezért mindenki bambának és esetlennek nézi, s a valóvilággal történő apró ütközések újra és újra mély sebeket ejtenek hősünk lelkén. Igen, szenved, de ezt csak bátyja és édesanyja veszik észre, akik az indiai kultúrkör szerint nem egyenrangú vitapartnerei a családfőnek.
Az iskola részéről megszületik a döntés: Ishaan, aki már egyszer megismételte a harmadik osztályt, kénytelen iskolát váltani az év végén, mert hátráltatja a "normális" diákokat. A pedagógusok azt ajánlják Mr. Awasthi-nak, hogy keressen megoldást fia speciális igényeire; természetesen a 'mintaapa' azonnal számon kéri rajtuk, hogy hogyan nevezhetik a fiát fogyatékosnak, s egy fantasztikus ötlettel áll elő: ha a fia nem tudta teljesíteni egy mezei iskola követelményrendszerét, akkor egy szigorú, neves, bentlakásos iskola bizonyára segíteni fog a helyzeten. A fiú elszakad maradék emberi kapcsolatától, s egyre mélyebbre zuhan tehetetlenségében az új iskolában. A reménytelennek tűnő helyzetben a helyettesítő rajztanár ismeri fel a tüneteket, s próbál a fiú bizalmába férkőzni, hogy segítsen, s helyreállítsa az évek alatt semmissé vált önbecsülését.
Aamir Khan (India híres férfi "lead-jének", s a film felnőtt főszereplőjének) rendezői debütálása 2009-ben mérettette meg magát az Oscar-díj idegennyelvű szekciójában, ám jelölésig sem jutott. Ez (főleg az év fődíjasának, a Gettó Milliomos sikerének jegyében) hatalmas elégedetlenséget váltott ki az indiai közönségben (felszakította a sebeket, hogy India, mint filmnagyhatalom, miért nem került még díjazásra az amerikai Filmakadémia által). "Az Akadémia nyíltan meg is súgta, miért: túl hosszú, túl zenés, túl Bollywood." (forrás: bollywoodextra.hu)
Mint "filmes senki", kicsit reagálnék ezekre a címszavakra: hosszú? na ne vicceljenek, a vak is látja a cím mellett, hogy 165 perc, persze, hogy hosszú. A kérdés az, hogy meg tudják-e a tölteni tartalommal. A válasz igen, a film egyetlen percét sem tartottam feleslegesnek; hiába, ez egy beszédes téma, főleg, ha egy kreativitástól duzzadó fiú világát is bele akarják venni. Túl zenés, túl bollywood-i? Most komolyan kérdőre vonják az indiai filmipart ezekkel a jelzőkkel? Nem azt mondom, hogy ez a film mindenképpen megért egy jelölést (hiszen bár a maga műfajában, meg úgy általánosságban is nagyon jó film, de azért erős volt az a mezőny), de a fenn említett címszavak egyike sem nevezhető kifogásnak.
Kicsit neutralizálva a hangsúlyt - én könnyen azonosulni tudtam Ishaan problémáival. Persze, hozzá képest ezüst kanál lógott a számból, s nem hivatkozhatok hasonló problémákra, de így vagy úgy, magam is átéltem, hogy milyen fuldokolni az elvárások tengerében. Gyakran kérdeztem meg magamtól: képes vagyok ezen nehézségek átugrására, vagy csak a környezetem hajt, lát belém nemlétező képességeket. Ezek a reális önbecsülés alappillérei. Sokan felszisszenek a következő mondatoktól, ami egyben a film zászlóshajója is: Minden gyermek egyedi, mindenki különleges. A kapitalista világ inkább tucatra gyárt (az eszménykép szerint mindenki ért mindenhez), aki gyenge, lemarad. Pedig fontos a türelem, a figyelmesség, főleg az oktatók részéről. A film is azt mutatja be, hogy a szülők milyen könnyen elhatárolódnak a gyerekneveléstől, sokan csak a pénzt adják, s az eredményeket várják. Persze, ruházom, etetem, ha azt mondják diszlexiás, akkor hőbörgök kicsit, s utána nézek a neten, mi fán is terem az, mert ODAFIGYELŐ szülő vagyok. Azt bezzeg nem vesszük észre, ha neadjisten a gyermeküknek valami segítségre van szüksége; s ha valaki bármiféle inkompetenciára utal, akkor csak valami gyors, felületi kezelést alkalmazunk, hiszen az nem lehet, hogy a gyermekünknek bármi baja legyen, vagy ami még rosszabb, kiderüljön, hogy nem 'normális'. Kicsit a szülők elvárásai szülte rózsaszín buborékot piszkálja a film; jövendő, vagy már aktuális szülők figyelem! Nevelési tanácsadás egyenesen Mumbaiból.
